1. Történet - A látás öröme

Láttam. Éreztem. Csodáltam a világot. Szép, gyönyörű volt minden. Mindig azt hallottam körülöttem, hogy milyen ronda, koszos, csúnya a világ. Senki sem látta a körülötte lévő csodát. A fényt, a növényeket, az erdőket, a kilátást. Folyton a szörnyűségekről beszélgettek. Senki nem tudta, hogy a látás az egy csoda, egy ajándék. Egy embert ismertem, aki alig látta a szörnyűségeket, nem foglalkozott ezekkel. Mindig mesélte nekem a szép dolgokat, de én nem hittem neki. Figyeltem rá mikor mesélt a világról, de a közelemben lévő személyeket is hallottam. A világról beszéltek. A Föld szörnyűségeiről, nekik hittem, mert nem hozzám szóltak, nem engem akartak megvigasztalni. Kár volt. Nem nekik kellett volna hinnem. Erre ma jöttem rá, mikor felkeltem, kinyitottam a szemem és láttam. Mellettem állt valaki, fogta a kezem hogy felsegítsen. Megszólalt, egyből felismertem a hangját, mosolyogtam. Hagytam, hogy felhúzzon. Elengedtem a kezét és hátra sem fordulva kimentem a szobából. Nem néztem körbe, nem akartam, hogy tudja, látok. Egyenesen a kertbe mentem. A közepén megálltam és felnéztem az égre. A földön megláttam egy szép rózsaszínű virágot. Lehajoltam hozzá, becsuktam a szemem és megszagoltam. Az illatából felismertem, hogy milyen növény. Kimentem az utcára, néztem a házakat, az autókat, mindent. Ekkor kerített hatalmába egy nagyon jó érzés. A látás öröme.