BookNook

Korán reggel volt mikor felébredtem. Az ablakon kinézve láttam, hogy két madár a bokor tetején csipog. Az egyik madár felrepül, de a másiknak nem sikerül. Az egyik szárnyát nem is tudja mozgatni, és keservesen csicsereg. Megsajnáltam a kismadarat, ezért felöltöztem és lementem a kertbe. Odatartottam a kezem a kismadár elé, és ő rátipegett. Bevittem a házba, leraktam a szobámba. Egy kis tálba hoztam neki vizet. Miután ivott a vízből, elkezdett újra csipogni, mire a másik madár odarepült az ablakomhoz, és ő is elkezdett énekelni. Becsuktam a szobaajtómat, majd kinyitottam az ablakom, hogy a kismadár bejöhessen. Berepült az ablakomon, ment pár kört a szobában, majd leszállt az asztalomra a másik madár mellé. A két kisveréb nagyon örült egymásnak.

Láttam. Éreztem. Csodáltam a világot. Szép, gyönyörű volt minden. Mindig azt hallottam körülöttem, hogy milyen ronda, koszos, csúnya a világ. Senki sem látta a körülötte lévő csodát. A fényt, a növényeket, az erdőket, a kilátást. Folyton a szörnyűségekről beszélgettek. Senki nem tudta, hogy a látás az egy csoda, egy ajándék. Egy embert ismertem, aki alig látta a szörnyűségeket, nem foglalkozott ezekkel. Mindig mesélte nekem a szép dolgokat, de én nem hittem neki. Figyeltem rá mikor mesélt a világról, de a közelemben lévő személyeket is hallottam. A világról beszéltek. A Föld szörnyűségeiről, nekik hittem, mert nem hozzám szóltak, nem engem akartak megvigasztalni. Kár volt. Nem nekik kellett volna hinnem. Erre ma jöttem rá, mikor felkeltem, kinyitottam a szemem és láttam. Mellettem állt valaki, fogta a kezem hogy felsegítsen. Megszólalt, egyből felismertem a hangját, mosolyogtam. Hagytam, hogy felhúzzon. Elengedtem a kezét és hátra sem fordulva kimentem a szobából. Nem néztem körbe,...